Napló
DOI 10.51455/Polymatheia.2022.3-4.13
„2020. május 1., péntek
Itt van május elseje,/énekszó és tánc köszöntse…” „Zengjen a dalunk, pajtás, fákon újul a hajtás, / fogadjuk a tavaszt dallal.” Mára hűvös lett, a nap elbújt a felhők mögé, nem lehet kint ücsörögni. Mintha nem is lenne korona, hétfőtől már kinyithatnak az üzletek, éttermek, csak Pesten marad a szigor. Estefelé több kilométert sétáltunk, felidéztük a régi emlékeket, a május elsejei felvonulásokat, amit a mai gyerekek, fiatalok el sem tudnak képzelni. Ez a nap a munka ünnepe, ilyenkor országszerte felvonulással ünnepeltünk. A nagyobb városokban kötelező jelleggel meg kellett tartani a május 1-jei felvonulásokat, amelyeken kötelezően ajánlott volt részt venni. Mi például elvonultunk a Vasmű úti tribün előtt, ahonnan a város pártvezetői, prominenciái „megtekintették” a vonulásunkat, méltóságteljesen integettek, szóltak a mozgalmi indulók a hangszórókból, vittük a zászlókat, a transzparenseket, rajtuk a szocialista jelszók, aztán virslit ettünk és sört ittunk. A jelmondatokról még annyit, ma már nevetségesnek tűnnek, de mi jó ideig komolyan vettük. Például: „Éljen a megbonthatatlan szovjet–magyar barátság!” vagy „Előre, a lenini úton!”. Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy hova vezet ez az út, így mindenki gondtalan tudatlansággal vonult a munkahelyi kollektívájával. Jöttek velünk a kisebb gyerekek, a nagyobbak az iskolájukkal meneteltek, de az ünnepélyes vonulás után ki-ki ment a párjával, családjával majálisozni. Nem volt ez annyira rossz, csak a kötelező voltát nem bírtuk. Ha szabadon választható program lett volna a felvonulás, jobb szájízzel megyünk..."
Teljes cikk letöltése